Jöttek a búgondok úti cimborának

Széles országúton, mint az ég morgása,

Hallik a távolban hintó robogása,

Mint áradt folyóvíz rohan az idő

Csak bámúlok, mint a birka.

Reménykedik

Egy kis méh az ágon:

ütni készül ökle csontos buzogánya

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

hálót fon az est, a nagy, barna pók

Az ablakból egy hegyre látok,

engem nem lát a hegy

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor,

Szava mint vízbe kő,

hullott szivembe tegnap éjszaka

fegyházban a villany ha kacsint

kinn a hajnal tétován

járkált a púpos hegygerincen

Cammog, vállán a megrepedt kapa,

vérzik a nyele, vérzik a vasa.

A fagyra tőrt emel az ág

Nézem a hegyek sörényét

E föld befogad, mint a persely.

Talán eltűnök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Emlékek, kicsi ólomkatonák,

Miben hisztek ti makacs égitestek,

A vad kovács, a szenvedés,

sötét pöröllyel döngöl engem,

A ház is alszik, holtan és bután,

hatalmas, jáspisfényü körtét,