Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

Egyszer volt egy ember,

Szakálla volt kender,

Felmászott a fára,

Leesett a sárba.

Micsoda óriás sas

száll le a zengő mennybolt

szikláira. E szárnyas

a semmiből jött, nem volt.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam:

Hagyja a dagadt ruhát másra!

Engem vigyen föl a padlásra!

Hajdanában, amikor még,

Igy beszélt a magyar ember:

Ha per, úgymond hadd legyen per,

(Ami nem volt éppen oly rég)

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát,

Ki meg merte várni Szulimán haragját,

Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,

Az kinek Európa rettegte szablyáját.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,

Ki életszomját el nem égeté,

Kit gõg, mohó vágy el nem varázsolt,

Földön honát csak ollyan lelheté.

Hallottad-e hírét a híres Szebennek?

A híres Szebennek, a híres Mohának?

Moha mellett lakó Kerekes Péternek

S Kerekes Izsáknak, ő felnőtt fiának?

Alkonybíborban úszik a hajó.

A tenger keble álmodón piheg.

Csélcsap Zefír, az arra illanó,

Hableplét pajkosan lebbenti meg.

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,

S e szőkeségben újra érzem őt.

Tenger kéj veszen körül,

Közepében lelkem fürdik…

A madár röpült csak eddig,

Most az ember is röpül!

Az öröm illan, ints neki,

Még visszavillan szép szeme,

Lágy hangja halkuló zene,

S lebbennek szõke tincsei