"Milyen szép, hogy így szíveden viseled a sorsomat... Annál szebb, hisz oly keveset tudsz az élet terhéről, nehézségeiről."

"Én?... Én tudok keveset?..."

"Uramisten, az a kis kézimunka s más efféle. Gyermek vagy, [X]."

"Ezt nem szabad ilyen fölényesen mondanod."

"Azért jöttem, hogy munkát keressek."

"Ez valami kipróbált szer a kimerültség ellen?"

"A törvény nem kérdi az indokot."

"Akkor az nagyon rossz törvény lehet."

"Rossz vagy sem - ha én ezt az írást a törvényszéken felmutatom, magát a törvények értelmében elítélik."

"Mégpedig én ezt nem hiszem el. Egy lánynak ne lenne joga, hogy öreg, halálos beteg apját az aggodalomtól s a bánattól megóvja? Egy asszonynak ne lenne joga férje életét megmenteni?"

"A hazugságnak ez a gőzköre megfertőzi az egész otthon életét. Minden lélgegzet, amit a gyermek egy ilyen házban szí, a gonosz csírájával van tele."

"Biztos vagy te ebben?"

"Ugyan, drágám, mint ügyvéd, épp elégszer tapasztaltam ezt. Csaknem valamennyi korán elzüllött embernek hazug anyja volt."

"Miért épp... anyja?!..."

"Ha valaki mindent kifizet, amivel adós, akkor, ugye, visszakaphatja az adóslevelet?"

"Hogyne, magától értetődik."

"És százezer darabra tépheti, meggyújthatja azt a mocskos, undorító papírt."

/mereven nézi, leteszi, ami a kezében van/ "[X], te valamit titkolsz előlem."

"Igen, ki is mondhatom: tegeződünk. S ez a tapintatlan ember, hiába vannak ott mások - egyáltalán nem csinál titkot ebből. [...] Biztosíthatlak, hogy ez igen kínosan érint."

"Ezt nem gondolod komolyan."

"Hogyan? Miért nem?"

"Mert ez egy kicsinyes szempont."

"[...] Az a véleményed, hogy kicsinyes vagyok?!"

"Azt hiszi, könnyű szívvel szakítottam? Csakugyan azt hitte?"

"Ha nem így volt, miért írt úgy akkor, ahogyan írt?"

"Nem írhattam másként. Ha szakítanom kellett, az is kötelességem volt, hogy kiirtsak magából mindent, amit irántam érez.

"Azóta eltelt egy nap, és hihetetlen, minek voltam ebben a házban tanúja. [X]-nek mindent meg kell tudnia, mindent tisztázniuk kell egymás közt, nem lehet ilyen titkolózások, leplezgetések között élni."

"Maga ezek szerint kötni szokott?"

"Igen."

"Tudja mit? Inkább hímeznie kéne. [...] Sokkal mutatósabb. A hímzést így tartja az ember a bal kezében, s a jobbal vezeti a tűt - így ni. [...] Ezzel szemben a kötés - azt alig lehet másképp csinálni, mint csúnyán.

"Tudod, néha azt kívánom, bár függne a fejed felett valami veszély, hogy az életemet, a véremet, mindent, mindent feláldozhatnék érted."

"Mindennél jobban szerettelek a Föld színén."

"Eh, ne állj elő ilyen kótyagos kifogásokkal!"

"Ah, nem ismered te az igazi férfiszívet. Egy férfi számára nincs semmi olyan leírhatatlanul édes és megnyugtató, mint tudni, hogy megbocsátott a feleségének... hogy teljesen őszinte szívből megbocsátott. Hisz az asszony ezzel szinte kétszeres értelemben a tulajdona lett."

"Én örömmel dolgoznék érted éjjel-nappal, elviselnék gondot és ínséget. De nincs senki, aki a becsületét áldozná föl azért, akit szeret."

"Ahhoz a legnagyobb csodának kellene történnie. [...] Mind a kettőnknek annyira meg kellene változnunk... [...] Hogy az együttélés köztünk házasság lehessen."