Hallottuk a szót. Mélység és magasság

Viszhangozák azt. S a nagy egyetem

Megszünt forogni egy pillantatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

(a)  

Ahogy az ura belép, visszafordítja az arcát feléje. Irigység és méreg futja el. Persze ezt az embert nem nyúzta le az öt esztendei házasság, meg a három gyerek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi szebb, mint legénykorában volt, mert ő kihizlalta. Bezzeg ő odavan, róla leszopták a húst a pulyák, meg a sok dolog, meg a sok méreg.

(a)  

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek

A boldogság karjain,

Vígadoznak a kies Fürednek

Kútfején és partjain;

Addig én itt sírva sírok.

(a)  

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

(a)  

Magányosság vitéze,

magam ellen vitéz,

barangoló borongó,

ki bamba bún borong,

borzongó bús bolyongó,

baráttalan bolond.

(a)  

Az nagy széles mező, az szép liget, erdő

sétáló palotájok,

Az utaknak lese, kemény harcok helye

tanuló oskolájok,

Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség

s fáradtság múlatságok.

(a)  

Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévébe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Azután meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.

(a)  

Te a vak homályban rakod a templomot

És onnan ígéred a paradicsomot,

S csak bétolongjanak hozzád a moséba,

Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.

Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,

Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,

Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,

Hogy az ember azzal lehet Isten fia?

(a)  

Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,

Az ki örökkén volt, s imádod fiadat

Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:

Szentséges királyné! hivom irgalmadat.

5.

Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,

Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,

Megvetvén világot, kiben sok java volt;

Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

(a)