Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Egész uton - hazafelé -

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Ekképen jutottak át Lengyelországba,

Lengyelek földéről pedig Indiába;

Franciaország és India határos,

De köztük az út nem nagyon mulatságos.

Nem verték belém tanítók

Bottal a költészetet,

Iskolai szabályoknak

Lelkem sosem engedett.

Támaszkodjék szabályokra,

Ki szabadban félve mén.

Ekkép vándorlok az országuton,

Mely puszta, vadon,

Vándorlok csüggedetten

Az örökkétartó jelenben.

A bánat? egy nagy óceán.

S az öröm?

Az óceán kis gyöngye. Talán,

Mire fölhozom, össze is töröm.

Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

"Világszabadság!"

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'

"Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,

Vén legyen, mint a nagyapám,

És tüzes, mint ifju babám!

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán

Mint elátkozott királyfi

Túl az Óperencián,

Él magában falujában

***** úr mogorván.

Be más lenne itt az élet.

Ha egy ifjú feleség...

Közbevágott ***** úr:

"Ej, ráérünk arra még!"

Istenemre, én vagyok tán

A világon a legjobb keresztyén,

Mert biz annyiszor még senki sem

Keresztelkedett meg, mint én.

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! -

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sötét a város, ráfeküdt az éj.

Más tájakon kalandoz a hold,

S a csillagok behunyták

Arany szemeiket.

Olyan fekete a világ,

Mint a kibérlett lelkiismeret.

Trombita harsog, dob pereg,

Kész a csatára a sereg.

Előre!

Süvít a golyó, cseng a kard,

Ez lelkesíti a magyart.

Előre!

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;

Amit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillagá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy

Egyesüljünk) én elkárhozom.

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Nem Pesten történt, amit hallotok.

Ott ily regényes dolgok nem történnek.

A társaságnak úri tagjai

Szekérre űltek és azon menének.

Szekéren mentek, de ökörszekéren.

Két pár ökör tevé a fogatot.

Dehogy verik, dehogy verik!

Mint a galambot etetik,

Válogat a kendermagban,

A kiskirály sem él jobban.

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égberontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság