Szavak. Megint csak szavak. Mindössze arra szolgálnak, hogy bonyolultabbá tegyék a dolgokat.

Öregszünk, az élet lassanként lehagy bennünket, elveszítjük, minden eltűnik. Az élet lehetőség: egyetlen lehetőséget kapunk arra, hogy boldogok legyünk - hogyan élhetünk vele?

Minél többet engedünk be magunkba a világból, annál többet kapunk belőle vissza: legyen az akár szeretet, akár gyűlölet.

A világ zene nélkül olyan, mint a Nap fény nélkül, a nevetés vidámság nélkül, a hal víz nélkül: szárnyeszegett madár.

A virágok arra tanítanak, hogy semmi sem örök: sem a szépség, sem a hervadás, hiszen a magokból új növények serkennek. Jusson eszedbe ez, ha örömet, fájdalmat vagy bánatot érzel. Minden elmúlik, megöregszik, meghal és újjászületik.

Igaz, hogy a halált senki sem tudja feltartóztatni, de fölösleges megkönnyíteni a dolgát.

Nincs az az erős szél, amely új irányba fordíthatná a hajót.

Rossz dolog gyengébbnek lenni, de még rosszabb tudni, érezni is ezt; ez a tudat az ember legmélyére hatol, és nem, igazán tesz jót a szerveinknek, megzavarja a működésüket, különösen a szív és az agy kölcsönhatásait.

Akár kanyargós, akár egyenes úton haladunk, akár a legmagasabb hegy tetejére, akár a tenger mélyére megyünk, mindig bíznunk kell a kézben, amely vezet.

Nem azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. Azok vagyunk, akinek a társadalom akar látni minket. Azok vagyunk, akinek a szüleink elképzeltek minket. Senkinek sem akarunk csalódást okozni, óriási szükségünk van rá, hogy szeressenek. Ezért inkább elfojtjuk önmagunkat.

A sors a pirkadatban lakik, és ezért kell óvatosnak lenni, szőr mentén haladni, megtalálni a megfelelő szavakt, és az élet pártjára állni.

És valóban, néha úgy ébredünk, mint egy nyílt seb. Védtelenül, sérülékenyen.