Született Szegszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy „Szegszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem” című leendő versében az alliterációt elrontsák...

Európában jobbra, a harmadik zsalugáter mellett állott akkor egy kocsma, félig a földben, melyben régi kisasszonyok délután strimplit hímeztek, és az eresz alatt Knezmicsné fekete macskája poros akácfákról és a dűlőút végén korhadozó fakeresztek ódon zenéléséről ásítozott...

Déltájra megmukkant az ember. - No. - Hát így. - De nem a, a má nem. - Nem-e? Hát márgakubikus kend, vagy cservesz? Az anyád...

Mért ettétek azt a vackot? Kaptok érte két barackot. Az egyiket Évi kapta, Fejebúbját tapogatta. - Csak azért, hogy meg ne hízzál, Másik Ádám fülét érte, Nem is haragudott érte. - Te meg, fiam, bízva bízzál.

Barna kis lány szemének a lángja Idetűzött szívem pitvarába, Kis halacska szőke Tisza vizén, Örömében akrát ugrok biz én.

Bíztatva hüvelyzem már másnak Estjét a Minden-bírásnak. Hűhós, nagy estveledések, Beh, én mindenről lekések!

A szeretőm fiús, görög leány, Lányos, török fiú, ki egykor élt, Ahol tajtékot Aagis öble hány.

Egy napon Szindbád arra ébredt régi, mahagoni ágyában, hogy elfelejtette a mályvaszínű dáma nevét, akivel aznap találkoznia kellett a Normafa alatt.

Megaztánis a felesége eszmélkedett a jobbérzésébe, és attul úgy, de úgy összefancsorgott a lelke levese, hogy szinte bőrzött. Akkor, mint a kanoroszlány, kibicsakta a nyakát, a szeme is megnyikkant bele - aztán akkor úgy ment Turi Dani, szélesen, peckésen, nagytehetemséggel, úgy ment végig araszolva a nagy utcán.

S mily szép az a kékhaju nő

Ki után, mint fekete folt, futok

Mily sárga, szép folt az a nő

S mily szép, kék folt a képemen az a folt

A pofontól, mit férjétől e percben kaptam volt.

- Ady Endrének -

Mester, egy ifju agg, setétlő béna, sánta

Szól félszegen feléd, motyogva és szeliden:

Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ivben

Olvasva énekid a vénhedt utcasárba..