„Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, /Pihenjen ő árnyék alatt

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!....

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

A néppel tűzön-vízen át!

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját.

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.