Őszbe fordul a zilált haj, / Már nem holló, nem is ében; Torz alakú ránc verődik / szanaszét a síma képen. (Ó, irgalom Atyja, ne hagyj el!)

(a)  

Én maradok: magam számára börtön, / Mert én vagyok az alany és a tárgy, / Jaj, én vagyok az ómega s az alfa.

(a)  

vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör...

(a)  

egy percre megfogom, ami örök: / lepkéket, álmot, rémest, édeset:/ Mint aki a sínek közé esett.

(a)  

Mi táncba kezdünk, s sírva-dideregve / Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

(a)  

Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt.

(a)  

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,/ A kincs, amiért porig égtem./ Itthon vagyok itt e világban/ S már nem vagyok otthon az égben.

(a)  

Lámpás volt reszkető kezemben/ És rongyolt lelkemben a Hit/ S eszemben a régi ifjuság:/ Éreztem az Isten-szagot/ S kerestem akkor valakit.

(a)  

De böjt s jámborság néked mint a pélva,/ mert vétkesek közt cinkos aki néma.

(a)  

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom. Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja (...)

(a)  

csak posta tudtál lenni és meder.

(a)