A szereplők tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet.

Ebbe a műfajba tartozik: Ionesco - A kopasz énekesnő, 1949); Beckett - Godot-ra várva (1948); Dürrenmatt - Az öreg hölgy látogatása (1956), A fizikusok, (1962)

Az alapkonfliktust okozó esemény a darab kezdetekor már megtörtént, de ennek múltbeli okai nem, vagy nem mind derülnek ki az első felvonásban.

A cselekményt lehetőleg a katasztrófa köré sűríti térben és időben, s ezért is alkalmazkodik szívesen a hármas egység (hely, idő és cselekmény egysége) elvéhez.

A vígjátéknak az a műfajváltozata, mely főleg helyzetkomikumra épül.

Az emberábrázolás leegyszerűsített, a főszereplők komikus alakok, valamilyen testi vagy szellemi különösséggel.

Az angol dráma elterjedt típusa az Erzsébet-korban, középpontjában gyilkosság és annak megtorlása áll.

Az angol dráma elterjedt típusa az Erzsébet-korban, középpontjában gyilkosság és annak megtorlása áll.

Olyan bohózatfajta, amely képtelen helyzetekre, torzításokra, kiélezett helyzetkomikumokra épít.

A filmművészet – főként a némafilm korszakában – egyik leghatásosabb kifejezési formáját találta meg benne.

Az egymásra épülő, egymásból következő jelenetek egyenes vonalban ívelnek a tetőfok felé.

Itáliai, népi eredetű és jellegű rögtönzött színjátéktípus, mely valószínűleg még az ókori atellana-játék hagyományaiból alakult ki.

Előadói hivatásos vándorszínész társulatok voltak, a társulatok vezetőinek irányításával közösen dolgozták ki az előadás cselekményvázlatát.

A cselekményvázlat dialógusokat nem tartalmazott, az előadók alkalomról alkalomra szabadon rögtönözték.

Jellemző előadásmódja a jelenetező technika, a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a cselekmény menetét.

Jellemzője, hogy az irodalmi szöveg és a zene, az ének, sokszor a tánc is hangsúlyos szerepet kap benne.

Többnyire népszerű dallamokat használnak fel és vidám karakterűek.

A klasszikus tragédiával rokon műfaj, de a drámaisággal egyenrangúvá válhat benne a költőiség, a cselekményességgel a gondolatiság.

Nem előadásra, hanem olvasásra készültek, és az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit vetik fel.

Ebbe a műfajba tartozik: Byron - Kain (1821); Ibsen - Peer Gynt (1867); Vörösmarty - Csongor és Tünde (1830); Madách - Az ember tragédiája (1860)

Egyetlen részből álló, gyakran egyjelenetes drámai mű.

A történet többnyire egyetlen színhelyen játszódik, egyetlen cselekményszálat vezet, kevés szereplőt vonultat fel.

A fő színmű előtt mutatják be és mindig valamilyen kapcsolatban áll az őket követő színművel.

Szereplőinek száma szerint kamaradarab, előadóinak száma általában nem haladja meg a négy-öt főt.

A mű jelenetsorokból áll össze, a nézőt szemlélővé avatja, szembeállítja a cselekménnyel, feléleszti aktivitását, döntéseket kényszerít ki belőle.

Elidegenítő effektusokat – dal- és táncbetétekkel, kórusokkal, vetített vagy feliratokként kifüggesztett fejezetcímekkel, feliratos táblákkal stb. alkalmaz.

Ebbe a műfajba tartozik: Bertolt Brecht (Koldusopera, 1928; Kurázsi mama és gyermekei, 1939; Jó embert keresünk, 1940; A kaukázusi krétakör, 1945)

A 18-19. század fordulóján virágzó szentimentális dráma, az angol comedy of manners, a francia comédie larmoyante, a német Rührstück magyar megfelelője.

Statikus építkezésű, a szomorújátéknál visszafogottabb drámaforma az erény megpróbáltatásairól.

Teátrális formában a felvilágosodás erkölcsi eszméit tükrözi: a jóság elnyeri jutalmát, a gonoszság pedig büntetését.

Kezdetben a nagyobb lélegzetű (többnyire vallásos tárgyú) misztériumok, moralitások, sottie-k komikus, nemegyszer durva, trágár hangú betéteit nevezték így.

Rövid, csattanóra kihegyezett, számos helyzetkomikumi ötletre épülő, népi fordulatokat bőséggel alkalmazó realisztikus jelenetek.

Cselekményének középpontjában valamilyen felsülés vagy lóvátevés áll.

Vallásos színjáték, az iskoladráma egyik fajtája, Európa-szerte elterjedt volt.

A játékok vallásos kérdéseket vetettek fel, szereplőik többségükben élő személyek, ill. allegorikus alakok.

A közjáték latin elnevezése, műfajmegjelölésként a reneszánsz idején terjedt el.

Azon színjáték, melyet írója közvetlen agitációnak szánt a közélet időszerű harcaiban, s az aktuális mondanivaló háttérbe szorítja a formai követelményeket.

Tanintézetekben diákok által előadott vallásos-morális célzatú, általában bibliai vagy történeti tárgyú színjáték.

A középkori vallásos színjátékokból alakult ki, majd elvilágiasodott, szerzője általában az iskola tanára.

Francia eredetű egyveleg, szatirikus, humoros, szórakoztató műsor.

Egyfelvonásosok, jelenetek, magánszámok, kuplék, sanzonok váltakoznak, s a különböző stílusú és hangulatú műsorszámokat a konferanszié köti össze.

Kevés szereplős, csekély színpadi apparátust, kis játékteret igénylő színjáték.

A klasszikus drámaformák után a századfordulón kialakuló – elsősorban a francia társalgási színműveken alapuló – színjátékforma.

A műfaj meghatározó esztétikai minősége a komikum, konfliktusának megoldása szerencsés (sohasem tragikus).

Ebbe a műfajba tartozik: Arisztophanész - Felhők; Shakespeare - Tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért; Moliere - Kényeskedők (1659), Úrhatnám polgár (1670), Tudós nők (1672)

Értékszerkezete alapján az önmagukat valódi értékeknek feltüntető álértékek pusztulását mutatja be.

A színjátékoknak az a csoportja, melyeket hosszabb, több részre bontható színjátékok között adtak elő.

Klasszikus elődje a görög dráma egyik szerkezeti eleme, a sztaszimón, melyet két jelenet között a kar mond el.

A forma nagyarányú fellendülése a középkorban következik be, amikor a gyakorta egy hetet is meghaladó időtartamú misztériumjátékok, passiók részei közé ékelődtek be.

Középkori latin nyelvű, többnyire prózai műfaj, amelynek első változatai a karácsonyi és húsvéti szertartásokhoz kapcsolódtak, s ezekből a templomi dialógusváltásokból bontakozott ki.

A lovagi irodalom drámai válfaja.

A 18-19. század folyamán látványos, tömegjelenetekben gazdag módon, felfokozott romantikus hangütéssel dicsőítették a lovagi erényeket.