Szerb Antal: Ady Endre

Szerb Antal: Ady Endre

By Eszter Ditrói

Talán semmiben sem volt Ady Magyarországon annyira újító és annyira európai, mint ahogy a szerelmet felfogta. Jöttéig a szerelem magyar költő számára még mindig a biedermeier hagyományok Petőfi által szentesített idillikus érzése volt. A szőke, kékszemű „kislány” meg nem kísértett tisztaságának kultusza, a reménytelen és az enyelgő szerelem rekvizitumaival1 felszerelve. Csak Vajda János, akit Ady ősének vallott, ismerte a másik szerelmet.

Nyugaton a kékszemű, szőke kislány már csak az alsóbb irodalomban élt és él tovább, talán örökké. Az egykori lírai hősnő ma az amerikai filmek örök-ártatlan angyala. De a magasabb irodalomban éppen Ady korában nagy reakció állt be a szőke kislányok hegemóniája ellen. Ibsen, Hauptmann, Gorkij és főképp Strindberg egy más, ellentétes nőtípust állított be a változó irodalmi érdeklődés középpontjába: a démoni, veszedelmes, kiismerhetetlen nőt. (Ma már ez a típus még elavultabb, mint a szőke kislány.) A szerelem, mellyel a férfi e felé a nőtípus felé fordul, szintén más, mint a régi szerelem: az idilli, gyengéd és felemelő érzés helyét a vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély foglalja el – egy új érzés, melyben ugyanannyi a gyűlölet, mint a szeretet, „Mindenki öl, aki szeret”, mondja az akkoriban legdivatosabb költő, Oscar Wilde.

Ha összehasonlítjuk Ady szerelmes verseit pl. Petőfiével, az első, ami feltűnik, Ady verseinek komorsága. Minden nyájasság hiányzik ezekből a versekből, valami sötét, vallásias atmoszférába kerültünk, ahol véres előre-elrendelések teljesülnek. A szerelmesek sosem mosolyognak egymásra, szerelmük örök harc, „héja-nász az avaron”. Szerelem és halál megint oly közeli rokonok, mint Vörösmartynál.

Másik feltűnő nagy különbség, hogy Ady szakított a magyar költészet hagyományos szemérmességével. Előtte magyar költő nemigen írt a szerelem testi oldaláról és a vágyakról, melyek nem elégszenek meg az enyelgéssel. Ez a tartózkodás a magyar líra egyik legerősebb tradíciója, és mélyen összeforrt a magyar idealizmus természetével.

Ady fejlődésének hármas ritmusát szerelmi lírájában is meg lehet találni. Első korszakában a Léda-zsoltárok a végzetes, nagy szerelem változatait hozzák. Nincs pszichológiai regény, mely teljesebben feljegyezné ezeket a változatokat, mint Ady lírája. Az egymást gyötrés boldogsága, a meddőség kínjai, az időnkénti közöny és a közönyösség fájdalma, az elvágyódás és az el nem menekülhetés, a szerelem elmúlásától való rettegés, az öregedés átka, a szerelem goethés visszaemlékezése születés-előtti dolgokra… halálvágy a szerelemben, csók az ájulásig, gyötrő önismerés: „híven sohase szerettem”, és az örök kielégületlenség Hágár-oltára – mind-mind a modern szerelem egész haláltánca benne van ezekben a versekben.

A hármas ritmus második tételét, az antitézist, a Magunk szerelme- és a Ki látott engem-kötet képviseli. Ady Lédát az Elbocsátó szép üzenettel (kegyetlenebb verset még Heine sem írt) kikapcsolta életéből, és felfedező útra indult. Megábrázolója lett a szerelem nélküli szerelemnek, a hazudott és felfújt érzés belső gyötrelmeinek, és annak a kicsi, de fájdalmasan igaz érzésnek, ami ott van a hazudott szerelmek alján is. Ki tudja a testet a lélektől elválasztani? – kis senkikhez, kis női csukákhoz írt verseiben a mélység, a humánum sokszor még nagyobb, mint a Léda-zsoltárokban. Mert Lédája nincs mindenkinek, de a kis senkik dicséretével Ady az egész kor szerelmi mondanivalóját fejezi ki.

A harmadik korszak az utolsó, és a posztumusz-kötetben meghozza a szintézist, a bölcsek késő derűjét, a rezignációt. A Csinszkához írt versek meghittek, bensőségesek, éjszaki-fényes boldogsággal áradók. Amint kibékült a halállal, kibékült a szerelemmel is. Most már nem végzet-küldötte harc a szerelem, hanem megbékélés, összebúvás a megindult világban, csöndes hazaérkezés.

Mi volt a démon, ami Adyt asszonytól asszonyig űzte, mikor már összetört testét alig vonszolta tovább, hogy csak a halála előtt találjon pihenésre (és akkor is csak a versekben, mert a valóságban megmaradt a réginek)? Az, hogy Ady tulajdonképpen nem tudott szeretni. Minden asszonyt szeretett – abban, akit karjai közt tartott, egyúttal az emlékeit is szerette, és azt az asszonyt is, kit még nem ismert, akit várt –, de sosem szerette azt az asszonyt, akit éppen szeretett. Mindig csak önmagát szerette, asszonyokban tükröződve; az asszony szerelme is csak az önszerelem formája volt. „Nem a némbert, én magamat csókolom”, mondja. Innen az örökös kielégítetlenség, ezért Lázár a csókok lakomáján. (1934)

​