„Ott semmisem éled és semmise pusztul

s mert semmisem él, örök ott, ami holt

és semmise lankad és semmise buzdul

s mert semmise lesz, örök ott, ami volt...”

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk! (Petőfi: Nemzeti dal - minden versszak végén ismétlődik)

Bércre hág és völgybe száll…

Szundít a labda, meg a síp, / az erdő, a kirándulás.

Menne, rohanna, repülne, de nem hozhatja vezérét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

lila dalra kelt egy nyakkendő…

„Augusztus. Alkonyat. Körül / Ájultan piheg a világ.”

Kendermagos szegény cica / Nyavalyába esvén, / Fölvette a néhai nevet / Egy szép őszi estvén.

A lelkem ódon, babonás vár.

Fényesebb a láncnál a kard, / Jobban ékesíti a kart, / És mi mégis láncot hordunk! / — Ide veled, régi kardunk!

A köhögések, szemfolyások, taknyosságok, fájdalmak, erőtlenségek, ízetlen ételek, szakadozot (!) aluvások mindennapi kenyér a véneknél.

Világ világa, /Virágnak virága

„Vár állott, most kőhalom,

kedv s öröm röpkedtek.

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek...”

Anyádat, ezt az édes jó anyát,

Ó Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd

Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk. Janus Pannonius Búcsú Váradtól c. költeményének minden versszakának a végén ez a sor szerepel.

„…érkezőben volt már a / szigorú tanítónő, a telehold.”

Fölvevé a hajnal piros köpönyegét

Dalos Eszter csak nem jött ki, / temetőbe költözött ki.

Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom

Ez a kislány olyan, mint a tulipán.

borzongva isszuk a hűs őszi holdfényt…

Egyik kezében ekeszarva, / Másik kezében kard.

hálót fon az est, a nagy, barna pók

Tekints reánk, tekints szabadság,

Ismerd meg mostan népedet

Tűnt évek titka, merengő

fény- és illat-zene

„…a szellőzködő, lágy melegben

tapsikoltak a jázminok"

Ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg.

Homloka érchegy, hangja deres erdő,

Orcája kardéllel megírt kép.